Felhőfolt, nádszál, szellő
Vajon mire jut Zente egy hosszú nádszállal és egy kis türelemmel?
Egy harmatcsepp éppen Zente orrára pottyant. Zente pislogott egyet, aztán még egyet. A tó sima volt, akár egy nagy, kék tányér.
Egyszer csak kerek folt suhant végig a vízen. Utána még egy. Aztán egy harmadik, éppen Zente lába elé.
Zente felnézett. A part fölé hajló fűzfa ágai között egy apró, pihepuha felhőcske üldögélt. Egyik oldala erre dudorodott, a másik arra, de továbbmenni nem tudott.
FelhőcskeA szellő már messze jár?
Zente figyelt. A nád bólogatott. A fűszálak hajladoztak. A szellő ott motozott a parton, csak a sűrű fűzfaágak mögé nem fért be.
ZenteKeresek neki egy kis helyet.
Zente elindult a nádas felé. Lassan lépett: topp, pihenő, topp. A vízen vele tartottak a kerek felhőfoltok. Hol előreszaladtak, hol megvárták.
Az első nádszál rövid volt. A második görbe. Zente talált egy harmadikat is. Hosszú volt, könnyű és éppen kézbe való.
Visszaindult vele. Topp, pihenő, topp. Közben egy árnyékfolt ráült egy tavirózsalevélre. Egy másik körbetáncolta Zente páncélját.
A fűzfánál Zente a nádszál végét a legalsó ág alá csúsztatta. Finoman emelt rajta. Az ág félrehajolt. Zente a következőt is arrébb billentette.
Rés nyílt a levelek között. A szellő besurrant rajta.
FelhőcskeItt vagy!
A felhőcske puhán megmozdult. Előbb csak egy arasznyit, aztán még egyet. A fűzfa levelei végigsimították a szélét, és már úszott is tovább a tó fölött.
Kerek árnyéka átsiklott Zente páncélján. Végiggurult a parton, majd messzebbre ringott a vízen.
Zente letette maga mellé a nádszálat, és elnyúlt a puha fűben. A fűzfa halkan susogott fölötte. A távolodó felhőfolt egyre kisebb lett, míg végül beleolvadt a tó reggeli csillogásába.
